Flander Marci Ausztriába ment VB slotért. Sikerült neki? Beszámolójából kiderül 2019. május 30. 15:23

IM70.3 St. Pölten – 70.3VB kvalifikáció a sógoroknál
 
A story, a miért itt és most mögött elég prózai és egyszerű. Tavaly a Hawaii-i nem a terveknek megfelelően sikerült verseny után úgy voltam vele, hogy ha már úgyis a csapból is az folyik, hogy a 2019-es IM 70.3-as VB Nizzában lesz, akkor már mégiscsak adni kéne neki egy esélyt, hátha sikerül valahogy kivergődni oda. Azt is biztosan tudtam, hogy egy féltávú kvalifikáló versenyért nem szeretnék a világ végére utazni, így a méltán híres, de mégis legközelebb lévő versenyre, a St. Pöltenire esett a választásom. A döntést két okból sem bántam meg utólag. Az egyik, hogy sikerült a kvalifikáció, a másik, hogy az egész versenyt pozitívumként éltem meg. Hogy miért, kezdjünk is hát bele.

  

A versenyre kijutás logisztikája a kis főnök (Flander Mátyás) miatt kicsit eltért a szokásostól, így családilag együtt csak Hidegségig, Hajtó Gyuriékhoz utaztunk, akik, ha fogalmazhatok így, az osztrák kalandozásaink egyik biztos pontját jelentik már évek óta (még egyszer óriási köszönet érte). Onnan aztán a szentgotthárdi kiválósággal Pócza Tomival vágtunk neki ennek a kis kalandunknak. Teljes mértékben az oszd bejól az idődet, hogy mindenre maradjon elvet követve szerveztük a szombati, verseny előtti napunkat. Tomi ötlete, hogy a vízhőfok tesztelését kössük össze az éppen zajló neoprén tesztelési lehetőséggel, nagyon bejött. Alig hihető,hogy Ausztriában simán elvihetsz egy 800 eurós neoprént mindenféle irat és egyéb zálog leadása nélkül kipróbálásra (esetleg annyi megkötéssel, hogy azt mondod, ha tetszik, lehet veszek majd egyet a shopban). Lényeg a lényeg, ennek fényében egy csúcskategóriás neoprénben úsztunk egy kört a verseny második tavában, amiben akkor azért 200m-ig eléggé fájt az arcom (lehet nem elég vastag a bőr még a képemen). Miután ez megvolt, bejártuk a bringapályát kocsival, hogy azért spóroljunk már a lábainkkal a másnapi versenyre. És igen, nem voltak túlzóak a kerékpáros pályáról szóló történetek. Majd 15km-nyi autópályaszakasz, aztán egy kis emelkedő, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a völgyben kanyargó Dunára, majd egy kis technikás ereszkedés le a völgybe, ahonnan megint vagy 20km festői szépségű útvonal a Duna mentén. Aztán a pálya legnehezebb része a helyenként 10%-os vagy annál is meredekebb emelkedő, amit egy ördögi száguldás követ az osztrák mezőkön és falvakon át, hogy némi kis dimbes-dombos levezető után visszaérjünk a depóhoz. Őszintén szólva alig vártam, hogy bringával is végig mehessek rajta. Ezután szépen bedepózás a focipályára, amit ebben a két napban nem rendeltetésszerűen használtunk, de hát ennyit csak elnéznek a helyi Ronaldok nekünk. Már csak a szállásunk megtalálása volt hátra, ami könnyen meg is történt, én meg elmentem még egy 20 perc átmozgató kocogásra a Duna menti bringaútra. Rendesen csorgattam a nyálam, mert ilyen minőségű útnak itthon eléggé hiányát látjuk, de talán majd egyszer kijut nekünk is a jóból. Este egy kis szénhidrátfeltöltés, majd fekvés, mert a másnapi 4.30-as kelés igencsak korainak tetszett. Ez az egy, amit nem értettem, hogy egy féltávot miért reggel 7-kor lőnek el, de végül is jobban szeretek túl leni az ilyen dolgokon hamarabb. Na de ennyi elég is a körítésből, lássuk, hogy alakult maga a versenyem.

  

A profik rajtjai után, a korosztályos futamok 7.15-től indultak folyamatosan. Az előzetesen megadott úszóidőm alapján az első hullámba nyertem bebocsátást, mi voltunk a zöld sapkás osztag. Nem lihegtem túl a dolgot, így szinte a csoport legvégén indultam (ezt utólag sem tudtam eldönteni, hogy jól tettem-e), mondván majd legalább egyből pozitív élménnyel kezdem a versenyt, mert sokat tudok előzni. Így is lett, végigelőztem az 1900 métert, mert szerencsére mindig volt rés, amibe bele lehetett úszni. Újdonság volt, hogy 1000m után egy kb. 270m-es szárazföldi etap várt minket, amikor is két tó között kellett átszaladni. Előzetesen féltem tőle kicsit, hogy a pulzusomat majd az egekbe robbantja, de szerencsére nem így lett, sőt mondhatni kicsit rá is tudtam pihenni a maradék 900m úszásra. Azért a szervezők, ha még jobb fejek akarnak lenni jövőre, lerakhatnak némi geotextiliát a második tóba be és kivezető pár méterre, mert még lefagyott lábbal is éreztem, hogy a kövek biztosította talpmasszázs akár hanyagolható is lett volna. Viszonylag hosszú futás a depóba, ami pont jó volt, hogy a neoprént kellően lefejthessem magamról, majd öltöző sátrak helyett sima padokon átöltözés, és rohanás a kezdőkörhöz, akarom mondani a bringához.

Eddig minden a tervek szerint haladt, kellően komoly társaságban pattantam fel a bringára, hogy egytechnikásabb városi részt követően az autópályára vezessen az utunk. Egy orosz srác mögött tettem meg ezt a pár kilométert, aki nagyon bevállalósan vette a kanyarokat, konkrétan az egyiknél már azt hittem, új kertkaput vág majd a sarki ház téglakerítésébe, de szerencsére a srác és a kerítés is megúszta. Autópályán még életemben nem tekertem, pláne úgy, hogy teljesen legálisan tehettem. Az enyhe hátszélnek és lejtőnek köszönhetően pedig haladtunk is rendesen. Ami kicsit bosszantott, hogy az itt megelőző szinte összes ember rajtszámán az M30-34-et láttam, tehát a saját korcsoportomét. Itt ment el amúgy mellettem a korcsoportomat megnyerő dán srác is, mintha madzagon húzták volna. Aztán az autópályáról lekanyarodva kezdődött is az első emelkedő, ahol elég sok, korábban mellettem elcsapató arcot újból láttam. Izgalmas rész volt, itt végre úgy éreztem teljesen partiban vagyok a többiekkel. Orosz barátunk itt megint a közelembe került, én meg gondoltam, hogy akkor megyek vele, ameddig bírok, mert mint ismert, az oroszok kemények, mint a fagyott tajga. Ez olyan jól sikerült, hogy a Duna parton már egy egész csinos kis 5-6 fős társasággal igyekeztünk a második emelkedő felé. Miután az első srác kicsit elszakadt tőlünk, egyedül én éreztem úgy, hogy utána kéne menni, ami azért okozott némi fájdalmat a combjaimba. Csak 100 métert kellett áthidalni, de ez kb. 2,5 percig tartott,ami láttatni véli, milyen szintű emberekkel harcolunk mondjuk egy VB-re kijutásért. Szóval itt meg az emelkedőig volt néhány kisebb holtpontom, amin az utolsó pár kilométeren szemből befújó szél sem segített, szóval az emelkedőt nem épp pihent lábakkal kezdtem meg. Hátba is csapott minket gyorsan egy párfős társaság, de szerencsére, úgy ahogy sikerült velük maradnom az emelkedő tetejéig, miközben pár embert mi is összegyűjtöttünk közben. Ez a rész is a verseny kb. annak a 15%-ba tartozott, amit nem élveztem. Az emelkedő után aztán jött Dean a 621-es rajtszámmal (én 619 voltam), amit egy isteni jelnek véltem, hogy most már vele kell maradnom a végéig. Nagy zúgatás következett 77 km/h körül, majd még egy emelkedő, végül az utolsó, dimbes-dombos,oldal-szembe szeles szakasz, de én Dean-nel maradtam végig. Máskor mindig úgy várom a bringa végét, mint a messiást, de most szerencsére nem volt bennem ilyen érzés. Ismét egy „gyors” depózás, és eredhettem Dean után a futópályán is.

  

Reméltem, hogy a futáson már nem sok M30-34-es rajtszám megy el mellettem, sőt pont a fordítottját akartam elérni. Azért az első pár szembe szeles km nem esett a legjobban, de úgy láttam másnak sem. A futópálya is nagyon tetszett amúgy. Az első szakasz egy murvás töltésen ment, majd át egy hídon a városba, ahol egy rövidebb hátszeles rész után bevettük magunkat a régi városközpontba egy kis kanyargásra, aztán vissza a töltésre, de ezúttal aszfalton, végig hátszélben. Szépen lassan fogtam meg az előttem futókat egészen az első kör végéig. A második kör elején aztán láttam egy osztrák srácot magam előtt kb. 100-150 méterre. A cél innentől az ő megfogása volt (elképesztő, hogy ezek a kitűzött kis célok mekkora motivációt és erőt tudnak adni). Kellett hozzá úgy 5 km, hogy meglegyen, közben pedig olyan tempóban futott el mellettem egy német srác, hogy csak úgy jojóztak a szemeim. Hát persze, hogy az én korcsoportom volt. Na mindegy, vissza az osztrák sráchoz. Utolértem, de ellépni nem tudtam tőle, így maradtam vele. Tudtam, ha együtt is érünk be, jobb időm lesz, mert én értem utol, és nem valószínű, hogy úszáson mögöttem indult volna. Innentől indult a futásom legjobb 5 km-e. A srác próbált lerázni, persze nem rángatásokkal, hanem fokozatos tempófelhúzással, de nem sikerült, sőt élveztem a dolgot, és így még fogtunk meg előttünk lévő futókat is. Aztán az utolsó 1km-en jött megint valaki hátulról, aki elment kicsit, de már nem akartam/tudtam ráváltani, mondjuk az osztrák sem. Szóval kb. majdnem együtt futottunk így be, az összidőm viszont több, mint 2 perccel jobb lett. Nagyon élveztem, főleg így a verseny utolsó 18 percét.

  

A másik fura élmény volt, hogy a verseny után nem éreztem magam teljesen szétcsapva (biztos, mert nem hajtottam ki magam rendesen, gondolhatják egyesek), teljesen rendben volt a közérzetem és az izomzatom is. A nagy kérdés már csak az volt, hogy hányadik helyen végeztem a korcsoportomban. Erre is nemsokára választ kaptam, miszerint ott 4., míg abszolútban a 30. pozícióban. Kicsit azért még várni kellett, nehogy valaki hátulról jövő gyors lábú leszorítson, de ez nem történt meg. Mivel egy évvel korábban 5 kvóta volt nálunk, így elég esélyesnek tűnt, hogy megvan a VB kijutás, de ez hivatalossá csak azután vált, hogy Tomival megnéztük a kiragasztott, korcsoportonkénti kvótakiosztást hirdető lapot. A szerint M30-34-ben 7 kvóta volt, így a 4. hellyel kényelmesen, a tavalyi nizzaival ellentétesen, teljesen aggodalom mentesen várhattam az esti slot osztást.

  

Sok olyan információval is gazdagabb lettem most, amit majd a későbbiek során a magyar és külföldi versenyeken is feltudok használni. Ezek főként a kerékpározás dinamikájára vonatkoznak. A másik, hogy futáson még mindig van bennem akkor, amikor már úgy érzem nem nagyon lehetséges gyorsabban futni. Ezt pedig edzésen kell majd még kicsit tovább fejleszteni. Összességében elégedett vagyok a hétvégi produkciómmal, és úgy érzem a zadari versenyhez képest is sikerült már előrébb lépnem. Kell is, mert június 15-én Keszthely Triathlon, középtávú OB, ahol minden kis plusz meghálálhatja majd magát. Gratulálok az összes magyar versenyzőnek, aki az elmúlt hétvégén St. Pöltenben legyőzte a távot és önmagát,hogy elmondhassa, nincs az a kemény osztrák pálya, ami kifogna rajta. További jó felkészülést mindenkinek. 

Maradok tisztelettel